606 

Némiképp visszatérve, esetleg ha úgy tetszik, folytatva az előző bejegyzésemet visszatérnék még ahhoz a bizonyos ősfájdalomhoz. No meg persze a szekrényt sem hagyhatom ki.

Ugyanis azóta is csak gondolkodom, hogy mi történt akkor velem. És persze ugye, hogy miért.

Oly régóta és olyannyira része az életemnek ez a bizonyos spirituális címke. Annyira a részemmé vált és átitatta minden gondolatom, hogy mondhatni ezen keresztül nézem a világot.
Mint egy professzionális szemüveg, mely hozzánő viselőjéhez, mint egy új testrész.

Életem igen nagy százalékában ezzel nincs is gond. Talán kellenek is néha ezek a földrengéses-tornádós katasztrófafilmek. Ez alatt most konkrétan a sajátomat értem.
Azt az érzést, azt az állapotot és azt a zuhanást, amit megéltem pár napja.

Talán a legjobban úgy lehetne leírni, hogy megingott a hitem. Saját magamban is.
Nem, nem valami negatív esemény miatt.
Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy mi van, ha tévedek.
Mi van, ha azok a gondolatok, és vélemények, ha az a világnézet, melyet ennyire magaménak érzek téves. Esetleg egyáltalán nem is létezik.
Szerencsére ritkán kérdőjelezem meg az olyan fogalmakat, mint Égiek, Angyalok, Isten, Lélek, Reinkarnáció és sorolhatnám, de a minap ez történt.
Elárulhatom, hogy rettenetesen félelmetes, fájdalmas érzés volt.

És nem azért mert azt éreztem, hogy ha ezek nem léteznek akkor biztos őrült vagyok. Tudod úgy vagyok vele, ha ez az őrület definíciója, hát vállalom.
Azért volt ennyire kétségbeejtő számomra ennek a lehetősége, mert kicsi gyerekorom óta én ebben a valóságban élek, függetlenül attól, mit mond a környezetem. És ha ez a valóság nem létezik, akkor saját magam sem létezem.
Kérdésessé válik a kilétem, a lényem, az értelmem, a feladatom. Minden gondolatom, minden célom, és minden érzésem.
Olyan szinten vágytam valami bizonyosságra, mint előtte soha.
Égetően, kínzón vágytam arra, hogy bizonyítsák be nekem azt, amiben egész életemben hittem.

Összezavarodtam. Féltem. Sírtam. Élni sem akartam. Meghalni sem.
Egyszerűen csak nem akartam létezni.

Hitetlen lettem egy pillanatra. Talán kettőre.

Egy filmben hallottam nem rég, hogy a hithez hozzátartozik a kétség is. Azt hiszem, ezzel egyet kell értenem. Egy félelmetes ’hitetlen’ pillanat után ugyanis olyan szinten képes lehetsz újra hinni, mint előtte még soha.
Bizonyíték nélkül!

Az egység híve vagyok.
De!
Ahhoz kell a kétség.

Ahhoz, hogy tudd mi a jó, kell a rossz.
Ahhoz, hogy tudd mi a szép, kell a csúnya.
Ahhoz, hogy tudd mi a fény, kell a sötétség.

Legalábbis ebben a duális világban! 🙂

/Bikádi Alexandra/

Az új bejegyzésekről a Facebook oldalamat nyomon követve értesülhetsz a legkönnyebben.

Tetszett?  Oszd meg másokkal is!

Szólj hozzá!

error: Tartalom másolás védett!