515 

Ez a bejegyzés egy régi ismerősömnek szól, akivel már nem tartjuk a kapcsolatot.

Nagyon jó barátnők voltunk. Talán a legjobbak.
Napi szintű kapcsolatban voltunk. Sőt. Naponta többször is beszéltünk.
Írásban, telefonon, személyesen.

Minden titkunkat elmondtuk egymásnak. Befejeztük egymás mondatait. Állandó közös programjaink voltak.
Ez egy így ment pár évig.
Aztán történt valami.
Összevesztünk valamin, ami számomra nem volt olyan fontos, viszont a barátnőmet letaglózta.

A mai napig nehéz megértenem a reakcióját, de elfogadtam és tiszteletben tartottam az érzéseit.
Többször is átbeszéltük a dolgot, de éreztem, hogy megtört valami.
Benne.
Végül bennem is.

Majd folytattuk a közös utunkat még, de már nem volt az igazi.
Éreztem a távolságot kettőnk között.
A falat.
Melyet hol ő építgetett, hol én.

Ez még hónapokig eltartott így. A távolság egyre nőtt kettőnk között.
Végül vége lett.
Csúnya vége, de vége.

Elmentünk egymás mellett.
Mindketten változtunk, mindketten megváltoztunk.

Persze mondhatnám, hogy nem nagy dolog, másokkal is megtörtént már.
Az emberek jönnek, mennek az életünkben és ez így van jól.

Viszont néhány nappal ezelőtt történt valami, rajtam kívülálló okokból, amiből rá kellett jönnöm, hogy mennyire megváltozott ő is, és én is.

De a gond nem ez.
A gond ott kezdődik, hogy éreztem, hogy ő még mindig haragot táplál irántam.
Amihez természetesen minden joga meg van.
Mivel még mindig úgy gondolom, hogy nem az utolsó vitánk vetett véget a barátságunknak így, sem mentegetőzni, sem vádaskodni nem akarok.

Történt ami történt.
Elmúlt.
Vége.
Mindketten megsebeztük a másikat.

Viszont sajnálom, hogy benne még harag van.
Nem miattam.
Hanem maga miatt.

A harag méreg.
A harag rossz tanácsadó.
Haragudni valakire olyan, mint izzó vasdarabot szorongatni a kezedben, hogy megdobd vele a másikat. Azonban csak téged éget.
Még ha a másik tudja is, hogy neki szánod a forró vasat, akkor sem okoz benne akkora kárt, mint benned.

Így most üzenem a régi kedves ismerősömnek, hogy dobja el azt a tüzes golyót.
Ha jobban tetszik esetleg könnyebb, felőlem hozzám is vághatja.

Nekem jelentett annyit a barátságunk, hogy a véget érése után is a legjobbakat kívánjam neki.
Tisztelem őt annyira, hogy továbbra is szépen beszéljek róla.
A háta mögött is.
Továbbá annyi mindenért lehetek és leszek is neki hálás egész életemben, hogy most is csak azt szeretném, hogy boldog legyen.

Én túlléptem rajta.
Nem hiányzik már.
Köszönöm, hogy az életem része volt, de azt is köszönöm, hogy már nem az.

De az irántam érzett csendes, rejtett haragja rosszabb, mintha előttem állva a fejemhez vágná azt az izzó vasat…

A harag nem old meg semmit. Csak megkínoz.
Megbetegít.
Megöl.

/Bikádi Alexandra/

Az új bejegyzésekről a Facebook oldalamat nyomon követve értesülhetsz a legkönnyebben.

Tetszett?  Oszd meg másokkal is!

Szólj hozzá!

error: Tartalom másolás védett!