3121 

Tudod annyi mindent nem mondtam el amit szerettem volna.

Annyi mindent, amit el kellett volna.

Nem tudom van-e még értelme hozzáfognom.
Lehet hibáztam a hallgatásommal, de lehet így kellett lennie. Nem tudom. Bár tudnám.
Most mégis azt érzem talán ideje összeszednem a gondolataimat és papírra vetnem.

Talán a legfontosabb minden mondandóm közül az, hogy szeretlek.
Még mindig.
Talán örökké.

Talán sose hitted el ezt nekem, talán sose csináltam jól, talán sose éreztettem megfelelően.
Talán sosem nyíltam meg annyira, hogy el hidd.
Talán játszmáztam, talán hazudtam, talán bántottalak.

Így nem hibáztatlak azért, ha nem hiszed el, hogy mennyire szeretlek.

Talán te hibáztál, talán én hibáztam, talán hibáztunk mindketten.
Talán elrontottam mindent.
Talán csak nem jött még el a mi időnk.
Talán minden mindegy, mert te nem szeretsz.

Abból a szempontból viszont ez lényegtelen, hogy az én érzelmeim ettől nem változnak.
Sem idő, sem távolság nem tudta megszűntetni, amit irántad érzek.
Ma jött el az a pont, amikor a hallgatásunk már fülsüketítő zajként töri meg a csendet.
Ma jött el az a pillanat, amikor már nem csak gondolatban játszom le ezeket a mondatokat.
Ma jött el az a pillanat, amikor végre oly erős a késztetés arra, hogy elmondjam, amit nem tudsz, hogy már nem bírok megálljt parancsolni magamnak.

Talán itt volt az ideje.
Talán kellettek a csendes hónapok… lassan évek…
Talán végre kész vagy tudomásul venni.
Talán végre kész vagyok tudomásodra hozni.

Nemrégiben olvastam valahol, hogy mikor már elviselhetetlenül fáj szeretni, akkor a fájdalom végre megszűnik és csak a szeretet marad.
Talán ma jött el ez a nap számomra.
Talán tévedek, és még jobban fáj majd.

Nem számít.
Nem számít mi jön ezután.
Nem számít kapok-e választ.
Nem számít változik-e bármi is benned.
Mert bennem változni fog.
Talán.

Talán végre felszabadulok és megkönnyebbülök, mert leteszek valamit a vállamról, melyet teherként cipeltem.
Talán végre rájövök, hogy csak azért teher, mert cipelni akartam.
Talán végre felismerem és hagyom, hogy azt érezzem irántad, amit kell.
Csak azt, amit kell.
Feloldva és elengedve a múltat, a hiányt, a görcsöt, a fájdalmat, az elválást, az elvárást, a várakozást, a haragot…
Meghagyva az egyetlen lényeges dolgot.
A szeretetet.
A szerelmet.

Azt a valamit, amiről mind azt hisszük, hogy tudjuk milyen.

Meghagyva a legtisztább és legcsodálatosabb érzést magunkban, levetkőzve az egó mocskait.
Megtapasztalva a lételemünket.
Ráébredve, hogy a szeretnek/szerelemnek nem sok köze van a másikhoz.
Felismerve, hogy amit érzünk, az az igazi önvalónk.

Köszönöm neked, hogy megmutattad ezt nekem.
Köszönöm neked, hogy ragyogtam melletted.
Köszönöm neked, hogy tanulhattam mind tőled, mind általad.
Köszönöm az együtt töltött perceket.
Köszönöm a hiányod fájdalmával átitatott órákat.

Sajnálom!
Kérlek bocsáss meg!
Köszönöm!
Szeretlek!

Egyre tisztábban szeretlek.
Egyre inkább elvárásoktól mentesen.
Egyre inkább téged. Igazán téged.
Ezáltal egyre inkább magamat is.

Szeretlek, mert vagy!
Szeretlek, mert létezel!
Szeretlek, ahogy vagy!
Tökéletlenül tökéletesen!

Akkor is, ha velem … akkor is, ha nélkülem … akkor is, ha ellenem.

Egyetlen egy dolgot kérek csak tőled.
Légy boldog!
Kérlek!
Mindegy hol, mindegy kivel, mindegy kitől és miért.
Csak légy boldog!

És amíg létezel ebben a világban, és amíg boldog tudsz lenni, addig én is!
Addig kibírok bármit!

Csak tudnom kell, hogy létezel… csak tudnom kell, hogy boldog vagy!
Valahol!
Bárhol!
Örökké!

Kérlek!
Köszönöm!
Szeretlek!

/Bikádi Alexandra/

Az új bejegyzésekről a Facebook oldalamat nyomon követve értesülhetsz a legkönnyebben.

Tetszett?  Oszd meg másokkal is!

Szólj hozzá!

error: Tartalom másolás védett!