486 

Annyit olvasni mostanában az lélektársakról, ikerlángokról, egy lélek párokról, duál párokról.
Hívd ahogy akarod, nekem ugyanazt jelenti mindegyik megfogalmazás. Bár tény, egyik hangzatosabb, mint a másik.

Annyi cikk és könyv jött már velem szemben is, hogy lassan tényleg a csapból is ez folyik. Ennek ellenére mégis szentelnék ennek legalább egy bejegyzést jó magam is, mivel hatással volt rám a dolog.

Talán kezdhetném azzal a kérdéssel, hogy én megtaláltam e már a másik felem? Erre általában azt szoktam mondani, hogy ha meg is találtam ő nem talált meg engem, legalábbis nagyon jól titkolja.

Feltettem már magamnak többször is azt a kérdést, hogy vajon tényleg létezik?
Az Igazi?
A nagy Ő?

Nem tartom magamat csöpögősen romantikusnak, mégis valahogy szeretném hinni, hogy igen, létezik.

Van egy gondolat a fejemben erről, mely már oly régi, hogy azt se tudom, hogy saját e, vagy olvastam valahol.

E szerint a gondolat szerint képzeljünk el egy kekszet. Kerek, vagy szögletes, mézes vagy kakaós, töltött vagy natúr.
Teljesen mindegy.
Most képzeld el, hogy fogod ezt az egyetlen darab kekszet és kettétöröd.
Itt jön a kedvenc részem. 🙂

Ugyanabból a tésztából vannak. Ugyan olyan az ízük. Még látszatra is hasonlítanak.
Azonban mégis különböznek… ott ahol eltörtek.
Ahol az egyik fél kicsúcsosodik, a másiknak pont ott egy mélyedése van. Mely deformitásokat összeillesztve, tökéletesen összeillenek.
Tehát nagyon hasonlítanak, de nem teljesen egyformák… mégis…  a különbözőségeik tökéletesen összeillenek.
Tökéletesen kiegészítik egymást.

A két keksz darab egymás „igazija”.
Csak együtt lehetnek újra teljesen egészek, mégis külön külön is kekszek. Finomak, ehetők.

Talán így van ez az emberekkel is. Van valahol egy másik felünk.
Azonos tésztából, kiegészítve a tökéletlenségünket.

/Bikádi Alexandra/

Az új bejegyzésekről a Facebook oldalamat nyomon követve értesülhetsz a legkönnyebben.

Tetszett?  Oszd meg másokkal is!

Szólj hozzá!

error: Tartalom másolás védett!