518 

Annyi mindenre éhezünk egy életen belül… nemhogy több életen belül…
Éhezzük a pénzt, a boldogságot, a sikert, a szeretetet, a tudást és bölcsességet.

És persze ezek csak az általános éhségeink.
Van mikor éhezünk egy tárgyra, egy eseményre, egy személyre…
Éppen ki, mikor, mire…

Van ebben rossz is és talán jó is.
Mégis véleményem szerint talán az a legrosszabb, mikor már annyira éhezünk valamire, hogy olyan dolgokra és emberekre húzzuk rá vágyunkat, amelyek igazából nem elégítik ki igényeinket.
De egyszerűen már olyan mértékű a vágy, hogy az első dologba belelátjuk ami velünk szembe kerül.

Tárgyak esetében még lehet nem is okoz ez akkora galibát.
Viszont az emberek esetében annál többet.

Belecsöppenünk egy álomvilágba és próbáljuk a lehető legtöbbet kicsikarni a lehetőségből…

Keresünk valamit egy emberben, amit nem fogunk megtalálni… mert nincs meg benne…
Viszont találhatunk benne valamit, amiről nem is tudtuk, hogy kerestük.
Mégsem ilyen egyszerű a dolog…

Főleg, ha a másik ember is csak egy vágyálmot kerget bennünk.

Vékony jégen járunk mindketten… lehetőséget kaptunk valamire, de mivel az emberek néha oly ostobák, képesek vagyunk a lehetőség mellett elmenni… pontosabban félreérteni.
És ezzel talán el is rontva mindent.

És mindez csupán azért, mert érzünk, mikor gondolkodnunk kellene, és gondolkodunk, mikor éreznünk kellene…
És megyünk a saját fejünk után, a saját sérüléseink miatt hibásan cselekedve…
És a saját hiányérzetünket, a saját űrünket betömködni próbálva…

Nem a megfelelő helyen, nem a megfelelő időben, nem a megfelelő emberrel.

A hab a tortán pedig az, hogy sokszor ezt fel sem fogjuk.
Elhitetjük magunkkal amit látni akarunk.
Elhitetjük magunkkal az álomvilágot.
Elhitetjük magunkkal, hogy ez szerelem, ez boldogság, ez siker, ez gazdagság.

Hiszen az egó erős, ha átvette az irányítást.
Mindazon által mégis csak illúzió.
Pont úgy, mint a szerelem, a boldogság, a siker és a gazdagság, melyeket látni akarunk és ráhúzzuk olyan dolgokra és emberekre, amelyek nem tudják megadni azt, amire vágyunk.

Mi mégis csak megyünk tovább.
Szemeket és füleket becsukva bukdácsolunk a kis álomvilágunkban vakon és süket azt énekelve, hogy minden szép és jó… hang nélkül…

/Bikádi Alexandra/

Az új bejegyzésekről a Facebook oldalamat nyomon követve értesülhetsz a legkönnyebben.

Tetszett?  Oszd meg másokkal is!

Szólj hozzá!

error: Tartalom másolás védett!